Ladafiam-kincsei75

"Világunk sebesen változó világ. Jóllehet a kulturális változás folyamatos volt az emberiség története során, a változások mai sebessége nagyobb, mint az emberi lét bármely korábbi szakaszában."

A magyar Országgyűlés 2012-ben törvényt fogadott el, amely kimondja, hogy a nemzeti tudat erősítése érdekében a magyarság értékeit össze kell gyűjteni; az értékeket ápolni, védelmezni és támogatni kell, és átfogó értéktárban kell összesíteni őket. Az értékvédelem alapjául szolgáló dokumentációt pedig a szigorú nyilvántartás és kutathatóság szabályai szerint kell megőrizni. A törvény és a törvény nyomán beindult mozgalom két központi kategóriája/fogalma tehát az érték, valamint az értéktár, ami arra enged következtetni, hogy egy olyan fogalom- és szemléletváltás előtt állunk, melynek a helyi/népi hagyományokra és a néphagyomány használatára gyakorolt hatásainak mérlegelésére mindenképpen sort kell keríteni.

Bármely társadalomban, tisztességes emberek társadalmában, a társadalom legfontosabb ügye: a nevelés. A jól megfogalmazott nevelés, a nemzet továbbélésének biztosítéka! A nevelés célját, a népi kézművesek képzésének fontossága révén így lehetne megfogalmazni: egyetemes műveltséggel rendelkező, sokoldalú, hagyományaikat ápoló és továbbadó, egyéniségekre van szükség, akik a jövő kor elvárásainak is meg tudnak felelni. Számukra a felelősségvállalás: hagyományőrzés.

A legfontosabb azonosság a népi kézműves szakmákban, hogy a mesterségek mindegyike, természetes alapanyagok felhasználásával dolgozik. Az anyag tapintható szépségén túl, a másik közös vonás, hogy a kézműves szakmák mindegyikében az anyag szerkezetét megismerve, esztétikai igényességgel alakította ki termékeit az ember.
Az anyaghasználat, a struktúra, a rajz, a rajzi-beszéd, a jel egyszerre fejlődött a beszéddel, a dallal, vagyis mindenki számára egyaránt érthető volt a vizuális és verbális (szóbeli) kommunikáció. Az ősi rajzok, használati tárgyak, néprajzi kincseink, az egyetemes kultúra részei - tudni kell róluk! A hagyományápolás fontos feladat, mely a vizuális ismeretek elsajátítása, a népszokások megismerése, átadása, a néprajzi ismeretek elsajátítása révén érhető el - felelősségteljes ön- és kézműves társaink nevelésével; valamint ízlésalakítás révén, az össztársadalomra való ráhatással.
A hagyományőrzés fontosságát, minden elhivatott népi kézműves, fontos feladatának kell, hogy tekintse! A hagyományápolás, múltunk tiszteletével, megismerésével kezdődik. Nem csak saját történelmi és kulturális múltunk, hanem az emberiség kezdeti korszakainak megismerésével kell kezdődnie a hagyományápolásnak, mely főleg a régi mesterségekből, művészetekből, a múltbeli gondolkodó emberek cselekvéseire való odafigyeléssel sajátítható el.
A magyar értelmező szótár meghatározása szerint a hagyományt úgy tudjuk megfogalmazni, hogy egy közösségben tovább élő - tudatosan ápolt - szokás, ízlés, szellemi örökség.
Művészeti örökségeink több ezer évesek. Vegyünk egy tovább élő csodálatos példát, egy hódmezővásárhelyi párna motívumot, amely visszafogott színvilágban, lapos öltéssel hímzett párna. Ez a hímzett motívum indás virágának vonalvezetése a honfoglalás kori tarsolylemez díszítésével hasonlítható össze. Még napjainkban is élő és hímző asszonyok ezzel, a mai napig is jelenlévő örökséggel bizonyítják a motívumok több száz éven keresztül megőrzött vonalvezetéseinek átörökítését, a hagyományaink tiszteletét.
A hagyomány szó gyakran a honfoglalás előtt időszakból származó, saját törvényei szerint továbbélő, olykor módosuló, megújuló népi kultúra szinonimájaként tűnik fel. Ennek a hagyománynak a természetéről: "az utóbbi évszázadban a nép körében is elterjedt felfogás szerint az, ami történelmileg korábbi - s néhány maradványban még a jelenbe is belenyúlik -, egyúttal történelem nélküli is, maga a természet. Tanulmányokban szintén azt olvashatjuk, hogy a hagyományt a 18. századi irodalomban a természetként fedezik fel újra és értelmezik.
A köztudatba a népi kultúra és hagyomány fogalmának romantikus, esztétizáló és archaizáló meghatározása ágyazódott be. Talán még fontosabb, hogy egy ideje a helyi közösségek is saját kultúrájuk elemire, mint hagyományra kezdtek tekinteni.
A hagyományalkotás azon folyamatának megnevezésére, mely során a hagyományos paraszti öltözékek újjáélesztésére, vagy éppen kitalálására került sor, a szakirodalom a kitalált hagyomány fogalmat használja, bár hazánkban, a magyar folklorisztikában a hagyományteremtés fogalma is megtalálható. A meghatározás szerint a kitalált hagyomány új helyzetekre adott válaszok, amelyek a régmúlt formákra és helyzetekre való hivatkozás formáját öltik, formalizációs és ritualizációs folyamatok, melyeket a múltra való utalás jellemez. A kitalált a hagyományok három típusát különíthetjük el: azok, melyek a társadalmi összetartozást erősítik vagy szimbolizálják,amelyek intézményeket, státusokat és hatalmi viszonyokat erősítenek vagy legitimálnak, és 7amelyek elsődleges célja a szocializáció, valamilyen hitrendszerbe, értékrendbe és viselkedésmintába való belenevelésA hagyományaink tisztelete, az ebből fakadó hagyományápolás sajnálatos módon napjainkban egyre kevesebb lehetőségben jelenik meg, ugyanakkor fél évszázada még öltözetekben, ruhákban is jelen volt. A hagyományok tisztelte régen, a hiedelemrendszerből, népszokásokból táplálkozott.
A régmúlt emberei nagyobb anyagismerettel rendelkeztek, mondhatni könnyebb helyzetben voltak, mivel jobban "benne éltek" a természetben. Korábban a "természet ölén" élő, de inkább a természettől megtapasztalhatóan függő ember jobban eligazodott a világban, kevésbé volt magára hagyatva, élete kiszámíthatóbb volt, mivel életüket meghatározták a természeti változások. A csillagok folyamatos változása és időről-időre visszatérése adta meg az örök körforgás rendjét, a biztonságot. Az állandósult időpontok lehetőséget nyújtottak arra, hogy az emberek tevőleges részesei lehessenek a természet rendjének, így ezeket az alkalmakat ünneppé, jeles nappá nyilvánították, melyeknek célja az volt, hogy biztosítsák az embert, az emberi közösséget az egészségükről, boldogulásukról, jövőjükről. El akarták hárítani a rosszat, a rontást, a gonosz szándékokat, s hittek a kimondott szó erejében, szentségében. Így alakultak ki a népszokások, jeles napok.
A népszokás: a nép dalaira, táncaira, öltözetére, viselkedésére vonatkozó bizonyos közösség ünnepei, magatartás formái, melyek az év "jeles ünnepei" során generációról generációra hagyományozódtak.
A népszokások megszabták a közösség erkölcsi rendjét, az illemet, és a közösség egymáshoz való viszonyát is. A népszokások naptári évhez, évszakokhoz, azok változásaihoz, napfordulókhoz, a gazdasági élet különböző eseményeihez fűződtek: például megemlíthető a tavaszi megfigyelésen alapuló mondóka: "Sándor, József, Benedek, zsákban hozzák a meleget", amely az első igazán meleghozó nap, március 18-hoz köthető. Ezt követően, március 19-én hajtották ki az állatokat a legelőre és ezen a napon eresztették ki a méheket is.
A népszokás tágabb értelemben minden olyan szokás, amely szabályozza a parasztság életét a munkát, társadalmi érintkezést, környezetről való gondoskodást, hétköznapok, ünnepnapok egész rendszerét, tartalmát. A népszokás a közösség által közvetített és elfogadott viselkedési minta, életmód.
A népszokás szűkebb értelemben az ünnepekhez kapcsolódó szokásokat jelentik. Az ünnepeket, különösen a nagy egyházi ünnepeket, munkatilalom, templomlátogatás, meghatározott ételek fogyasztása, megszabott viselet jellemezte.
A népszokás szabályozó szerepet is játszott az akkori társadalom életében. Szabályozta mindazokat a tevékenységeket, megnyilvánulásokat, melyek írott törvényekben nem szerepeltek: a népi illemet, a megszólítás rendjét, az öltözködés módját, a hétköznapok, ünnepnapok, napszakok beosztását. A népszokás volt irányadó a jog mindazon területén, ahol nem voltak általános törvényes előírások, sőt a népi jog néha ellentétes irányban is működött, amikor az írott jog, és a hagyományos gyakorlat, illetőleg a társadalmi elvárás nagyon eltértek egymástól. A szokások megtartása ily módon a közösség tagjainak identifikációs eszköze is volt, ha annak együttélést szabályozó előírását elfogadták és végrehajtották.
A szimbólumok, a néprajzi ismeretek (pl.: regék, mondák, népdalok, népballadák) visszavisznek bennünket abba a korba, amikor még ember és természet meghitt viszonyban voltak egymással. Gondoljunk csak bele, hogy őseinknél a törtető emberi önzés, a természetpusztítás és kizsákmányolás egyáltalán nem volt olyan hatalmas mértékű, mint napjainkban. Őseink számára természetes volt a föld, a növények, az állatok iránti tisztelet és szeretet.
Nem tudunk elsiklani a tény felett, hogy környezetünk megismerése észleléssel, érzékeléssel kezdődik: hiszen látjuk, megnézzük a körülöttünk lévő világot, embereket, tárgyakat. Ezeknek a vizuális benyomásoknak a hatására, a szemünk által a tudatunkba jutott ismereteket feldolgozzuk, elemezzük, válogatjuk, meglévő tudati elemekkel összekapcsoljuk, esetleg megkeressük az összefüggéseket. Elmondható, hogy mindez a jelképek rendszerénél fokozottabban igaz. Példaként említhető meg a ló-szarvas alakzat, amely esetében a sámánisztikus megjelenéstől merjünk elvonatkoztatni, hiszen ez a lendületes forma akár a természet körforgását, vagy az egymásra utalt ember-állat viszonyát is ábrázolhatja, de a figurális díszítések, virág motívumok az egyszerű kása kavarókanálon is megjelennek, mintahogyan rozettákkal, a napszimbólumok legváltozatosabb példáival népművészetünk minden ágában találkozhatunk.
A hagyományőrzés nem képzelhető el, néprajzi- és motívumkincseink ismerete nélkül. Elmondható, hogy bármely nyelvet is akarjuk elsajátítani, legfontosabb, hogy egy alapszókincsre szert tegyünk, és nincs ez másként a vizuális nyelv megismerésénél sem. Ennek a megértéséhez tudni kell a képi fogalmakat, melyek a látás révén tudatosulnak az agyunkban. Emellett mindenkiben ott rejtőzik egy "ősi tudás", amely úgymond felkészít a jelképek ismeretére. A jelzések, jelek, formák, díszítések összehasonlítása az arányérzék segítségével történik. A jelek a motívumok más-más jellegű használatát, tanulás során el lehet sajátítani. A jel, a jelkép, a ritmus, az arány fogalmait meg lehet tanulni, leírhatjuk - de ezeket a velük való foglalkozás során lehet főleg elsajátítani, de természetesen, úgymond "érezni" kell!
A jelkép egy-egy közösség által elfogadott, értelmezett jel, jelek együttese. Régen az életben maradás biztosítéka volt a jelrendszer ismerete. Ezek közül az égbolt csillagainak ismerete, a zodiákus jegyek, a bolygók jeleinek megfelelő alkalmazása, a néhány száz évvel ezelőtt élt ember számára természetes volt. Mai emberként szégyenkezhetünk, féltékenyek is lehetünk, hiszen néhány száz esztendővel korábban él őseink szélesebb skálájú, főleg racionális és morális tudására.
Szimbólum: tárgy, fogalom, érzelmeket tükröző, sajátos lelki tartalommal rendelkező közismert jelkép. A szimbólummá vált jelkép sok esetben a nép hiedelemvilágából fejlődött ki.
A vizuális kincsestár anyagát meg kell ismernünk, hogy felfedezzük a környezetünkben - esetleg - megbúvó értékeket! A jelképek ősi titkai tárulnak elénk, ha következetesen odafigyelünk rejtett mondanivalóikra, és megpróbáljuk alkalmazni egyeseket termékeinknél.
A nevelés céltudatos voltát az emberiség nagy nevelői minden korban vallották. A Az ősi mítoszokban, regékben még egységet alkotott az ember és a természet. Az első varázslásokban benne van a tanítás fontossága, hiszen csak a tudás biztosította a megélhetést, ez jelentette az életet. A világ kezdete óta, az alkotás öröme, a művészet - az ember önkifejezési vágya indíttatásából - egy tőről fakadt: a rajz, a vonal, a színek, az anyagalakítás, a grafika, a festészet, a kézművességa ráolvasás, a mondókák, eposzok, a vers, az irodaloma rigmusok, a fohászkodó és sirató énekek, a dal, a zenea mozdulat, a mimika, a gesztusok - a tánc - mindegyikében meghatározó, a ritmus.A ritmus tehát, nemcsak a néptáncban, népdalainkban, és a népi tárgykultúra minden területén jelen van. Az ősi rajzok, tárgyak bizonyítják - hogy a legegyszerűbb társadalomszerkezet esetében is - az ember mindig ismerte az általános törvényszerűségeket és rendelkezett azzal a képességgel, hogy szimbólumokká sűrítse a környező világot.
Napjainkban a népi tárgykultúra fejlődését, nem csak a hagyományos technológia és a fellelhető anyagok szabták meg, hanem kismértékben a rendelkezésre álló pénz, valamint a vásárlói igény. Más feladata, ennek elemzése, de hogy egy népi kézműves vállalkozó, - összefüggéseiben lássa a dolgokat, átfogó képet kapjon vállalkozása kezdetén - érdemes a látottakon kívül, felhívni a figyelmét az alábbi tervezési elvekre.A tárgyak előélete - a gondolat. Amikor igény ébred egy ajándék- vagy használati tárgy elkészítésére, akkor az az első lépes, hogy megvizsgáljuk milyen céllal, mely funkcióra, milyen korosztály részére szeretnénk konstruálni. A megszülető gondolat és termék megvalósítás folyamatában, fontos szerepe volt régen és napjainkban is az ötletességnek.

"Egy nép a kultúrája és hite nélkül megszűnik létezni."
(Laurell Kaye Hamilton)